Blog Gyerekekkel vagyok Hétköznap

Amikor semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezed: Elválasztás! I.

Mikor K megszületett elterveztem, hogy addig fogom szoptatni, ameddig csak ő szeretné. Mivel M elég hamar és elég gyorsan levált/leválasztottam a ciciről (1 évesen, mert terhes lettem K-val) megfogadtam, hogy a második csemetémet szeretném addig szoptatni, amíg ő azt igényli. A megszerzett tudás és az évek alatt kialakult valós képem a szoptatással kapcsolatban, csak megerősíteni tudta ezt az egészet bennem. Sokszor mondják, hogy az első gyerek a próba verzió és amit az évek alatt megtapasztalunk, úgy lesznek a következő utódok egyre ‘jobban ‘ sikerültek. Ezt én is megéreztem. Kb mindent máshogy csináltam másodjára, mint elsőre. A lényeg a lényeg, hosszan szoptatást terveztem K-val, de legalábbis szerettem volna rábízni a döntést, hogy mikor elég neki. Az élet próbára tett és megvizsgálta mennyire vagyok rugalmas és mennyire vagyok kompetens szülő valóban. Felül tudom-e írni a terveimet, ha az élet úgy hozza és mennyire vagyok makacs és csakazértisember.

Úgy alakult, hogy várandós lettem a harmadik babócával. Óriási nagy öröm, boldogság és hála van ezért a szívemben. K a tervek szerint még szopizott ekkkor, viszont, ahogyan első alkalommal is a terhesség miatt a tejem elapadt. K-t ezt nem zavarta. Már majdnem 2 évesen inkább töltött be lelki kapcsolódást a szopizás mint sem az anyatej és a táplálkozás funkciót. Azonban sajnos az elapadás azzal is járt, hogy K teljesen elfelejtette a megfelelő mellretapadási technikát és az ajkai, a nyelve és a vákuum helyett a fogaival kapaszkodott belém. Ehhez egyébként annak is lehet köze, hogy egyre több szopókás flakont kapott és használt az ovi (bölcsi) miatt, így nem zárom ki a cumizavart sem, pedig nem gondoltam volna, hogy egy majd két éves gyereknél ez gondot okozhatna. Tévedtem?! A kis szopis szerelmes kapcsolódásaink rémálmokká váltak. Nagyon szomorú és tanácstalan lettem. Állítólag önmagában fájdalmassá válik a szoptatás terhesség ideje alatt, de ezt úgy érzem toleráltam volna. A bimbókban folyamatos érgörcs uralkodott, amikor csak bevette a szájába a mellem. Ez egy olyan állapot volt, ahol egy felmerülő elválasztásnak nem tudsz megágyazni. Nem tudom felkészíteni, mert pontosan érzte bennem azt a feszültséget, ami minden szoptatásra kerülő időpontban előjött. Nem tudtam gondolkozni, csak harapdáltam a számat belülről. Sokáig észere sem vettem, vagyis nem tudatosítottam, hogy ezt az egészet gondnak kellene felfogni. Aztán egyszer elgondolkoztam. Azt hangoztatjuk, hogy a szoptatás nem fájdalmas és ha fájdalmat érez az anyuka, akkor ott gond van. Milyen érdekes, hogy még ha van is egy szakterület, amiben úgy érzed nagy tudásod van, mégis mikor belekerülsz a helyzetbe, akkor anyuka vagy és igen is szükséged van támogatókra, segítőkre, még ha egy héttel ezelőtt te segítettél hasonló szituációban egy másik anyukának.

A bizonytalanság, a bűntudat, a lelkiismeret furdalás, minden vegyesen kavargott bennem. Közben K a világ legédesebb és legodaadóbb módjára, minden szopi előtt kérdezte, hogy ‘Anya, most fáj? Így jó? ‘. Annyira figyelmes volt és annyira éreztem rajta azt, hogy ez valóban fontos neki és mindent megtesz azért, hogy ez nekem is jó legyen és ne fájjon. Hát őszintén nem könnyítette meg a dolgom. Érzelmileg amúgy sem voltam a toppon. A terhesség egyetlen és legkiemelkedőbb tünete az, hogy mindenen sírok. Egész életemben nem sírtam annyit, mind ahányszor most képes lennék rá. Egyszer azonban betelt a poharam egy nagyon rossz nap után. K a szokásos módon odafeküdt este mellém és kezdődött az altatás. Nem akartam neki odaadni a mellem. Rettegtem és dühös voltam. Túl vagyok egy amúgy is ritka rossz napon és még a lezárása sem lehet kellemes, még szenvednem kell minimum fél órát, mire szabadulhatok. 3 napig nem adtam neki cicit. Életem legszörnyűbb 3 napja volt. Dühös volt rám. Elmondani nem tudom, hogy hányszor mondta azt nekem, hogy ‘Buta Anya!’. Sírt és én is sírtam vele. A karomban cipeltem éjjelente a síró gyerekemet és sírtam vele és nem győztem mondogatni neki, hogy sajnálom. Borzalmas volt. Közben a fejemben a korábban olvasottak csengettek: Ha egyszer elveszed ne add vissza neki! Légy következetes!…. Hát nagyon könnyű ezt mondani. A szívem majd szét szakadt a fájdalomtól, hogy vajon soha többet nem fog odabújni hozzám, úgy ahogyan eddig? Vajon komolyan ennek a csodálatos időszaknak így kell véget érnie? Vajon most valóban az a helyes döntés, hogy nem adom neki vissza? A szopizás megmentette a dackorszakot! Konkrétan mindig megnyugvást talált nálam és mindig sikerült visszakapnom az én kis pici babámat, aki nagy bambi szemekkel cirógatott és megtalálta önmagát abban az óriási érzelemviharban, ami eluralkodott rajta egy rossz színű tányér miatt. Vajon majd ki jön oda megveregetni a vállam utána, hogy szép volt anyuka, ezennel kihirdetem, hogy maga következetes! Vajon, ha ez egy színpadon történne, úgy hogy az első sorban a saját gyerekem ül és nézi szomorúan, hogy ennek az egy mondatnak az volt az ára, hogy őt elutasítom, vajon boldogan venném át a díjat? HÁT NEM. 3 nap borzalmas szenvedés után, már jobban rettegtem attól, hogy megint miattam szomorú a kisfiam, mint attól, hogy érgörcs lesz a mellemben. Vissza adtam neki a cicit és sírtam. K kérdezte megint, hogy ‘Anya, fáj?’ fájt, de mondtam neki, hogy ‘Nem szivem! Folytasd csak!’. Őszintén mim nem fájt inkább. Természetesen pancsernak éreztem magam, lelkiismeret furdalásom volt, mert 3 napig szenvedtettem szegényt úgy, hogy felkészülni sem tudott rá. Vajon ha nekem ennyire nehéz volt, akkor neki 2 évesen mennyire fájhatott, hogy az egyetlen dolgot, amivel önmagára találhat, ami a biztos pontja a napjában, szó nélkül, bejelentés nélkül egyszer csak megvonom tőle. Éreztem, hogy nem akarom őt tovább szoptatni így, de azt is, hogy rossz módszert választottam. Hálás vagyok, hogy nem vagyok következetes szülő és hálás vagyok, hogy a szívemre hallgattam és nem lett ilyen csúnyán vége ennek a csodálatos kapcsolódásnak köztünk, ami csak egyszer adatik meg az életben anya és gyermeke között.

Az, hogy a szoptatás sokkal több, mint táplálás, vele tudtam először megtapasztalni. M-nél csak és kizárólag étkezésre használtuk a cicit. Volt egy rendszer amit követtem. Nála az elválasztás sem volt olyan tragikus. Bimbóvédővel szoptattam, cumija is volt. Konkrétan egyik este cici helyett cumisüveget kapott és ennyivel le is zártam az ügyet. Körülbelül 1 éves volt akkor. K-nál igény szerint szoptattam. Hatalomnak éltem meg azt, hogy tudok bimbóvédő nélkül is szoptatni. fantasztikus érzés volt az elején, hogy csak nálam nyugszik meg . Különlegesnek és fontosnak éreztem magam ennek a hatására. Arról nem is beszélve, hogy mennyi-mennyi betegséget vészeltünk át negyed annyi idő alatt K-val szopival, mint M gyógyszeren. Ott éreztem, hogy maga az anyatej is valami csodaszer, de a lelki része, az a megfoghatatlan része brutális kapocs köztünk. Érzem azt, hogy másabb is a kapcsolatunk, mint ami M-el kialakult köztünk. M az én ajándékom. Nagyon sok időt vártunk rá, hogy minket kiválasszon és biztos vagyok benne, hogy neki ezt kellett tőlem kapnia és nekem is tőle. Megajándékozott engem azzal, hogy jobb anyuka lehessek annál, mint amit elképzeltem magamról kislányként. Nem kevésbé szeretem őt, hanem ahogyan már sok több gyerekes anyuka is megfogalmazta előttem, máshogyan, de tiszta szívből. A második részben folytatom, hogyan alakult tovább a mi kis ‘ügyünk’ K-val.

2019 03. 18.

You may also like...

1 Comment

  1. J. Adél says:

    Szia!

    Ez egy fantasztikus cikk volt, mély átéléssel olvastam, nagyon értem, amiről írsz, mert nekem is van egy ilyen különleges kapcsolatom az 1 éves kislányommal. Mi bimbóvédővel szopizunk, de sosem éltem meg hátrányként, örültem, hogy általa sikerült eddig megtapasztalni ezt a csodát. Nekis is jó volt és nekem is, most már ő “szereli fel” minden gond nélkül.

    A fájdalommal kapcsolatban nekem az a tapasztalatom, hogy a hormonok hatására tényleg jelentkezhet. Én ugyan még nem vagyok terhes a kistesóval, de múlt hónapban jelentkezett először a ciklusom, és sokkal érzékenyebb lett a mellbimbóm, kevesebb a tejci és ilyenkor nem mindig élem meg pozitívan a szopikat. Persze kitartunk, mert az én babóm is nagyon függő.

    Szerintem nagyon jól tettem, hogy visszaadtad a cicit, és nem hallgattál másra, sem a “szakértelemre” csak az anyai szívedre.

    Esküszöm nagyon elérzékenyültem, amikor arról írtál, hogy a kisfiad megkérdezi, hogy “anya így jó, nem fáj”? A könnyem kicsordul, értük megéri minden nehézség.

    Kitartást és boldog babavárást még sok sok szopis évvel!

    Ölellek: J. Adél

Hozzászólás a(z) J. Adél bejegyzéshez Kilépés a válaszból

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük