Blog Gyerekekkel vagyok Hétköznap

Amikor semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezted: Elválasztás II.

Eltelt egy hét, eltelt kettő. A szoptatás továbbra sem volt számomra kellemes együttlét, de érezhető volt, hogy neki ez nagyon fontos. Többször mondta szoptatás után, hogy “Köszönöm, Anya!”. Mondanom sem kell, hogy olvadoztam tőle és nyugtattam magam, hogy jó ez így, szüksége van rá. Azonban az nem hagyott nyugodni, hogy bizony ez nekem fáj. Egy gyors állapot felmérést végeztem. Mi is az, amivel nekem bajom van? Azzal nincs bajom, hogy esténként összebújunk. Azzal sincs bajom, hogy éjjelente többször is akár felkel és vissza kell őt altatnom. Azzal van bajom, ahogyan csinálja. Tehát rossz a technikája és az az én bajom. Mit tehetek akkor? Hát megpróbálom kijavítani vagyis kijavíttatni vele.

Hogyan tanítsunk meg szopizni egy már 2 éves elmúlt gyereket? A lecke fel van adva, ha fogalmazhatok így. Míg egy pici babánál alkalmazhatjuk a többszöri mellre helyezést, pozíció váltást, csiklandozhatjuk az orrát a bimbóval és akár lejjebb is húzhatjuk az állát, addig egy 2 évessel ezek nem olyan egyszerűek. Az első bajom az volt, hogy már csak fekve szopiztunk. Nyugágy pózban terhesen nem tudtam magam elképzelni kényelmesen egy majd 13 kilós gyermekkel. Oké, akkor mi lenne, ha a világ legegyszerűbb módját választanám és simán megkérném arra, hogy csak nyissa nagyobbra a száját. Szuper! Akkor ezzel meg is volnánk!

Nagy boldogsággal és kész tervel indultam neki az esti altatásnak. Hát akkor “Kedves K! Kérlek nyisd nagyra a szád és ma úgy kapjuk be a cicit, hogy ne fájjon anyának, Oké?” dobtam be lelkesen az ötletet a takarót igazgatva körülöttünk. “Oké!” vágta rá nagy boldogan a választ, de sajnos nem sikerült nagyra nyitnia a száját. Mintha egy kis csücsöri kis kacsa közeledett volna felém, láttam, hogy éppen csak a kiemelkedő bimbót szippantja be és már csukódik is a kis szeme. Felszisszentem és megkértem, hogy próbáljuk újra. Mondanom sem kell, hogy egyáltalán nem értékelte azt a szenvedést, amit véghez vittünk ezek után a próbálkozásokkal, mire hagytam az egészet a francba és engedtem, hogy elaludjon. Ez, most lehet, hogy sokaknak fájni fog, de konkrétan úgy vettem el tőle a mellbimbómat, hogy a fogait szét kellett feszítenem, hogy ki tudjam húzni teljesen és csak kisebb horzsolásokkal ússzam meg a lecsatlakozást. Míg kicsi volt, elég volt a vákuumot megszüntetnem egy laza mozdulattal a szája sarkában. Khm… Ezek után, minden ébredéskor az éjjel folyamán kértem, hogy nyissa nagyra a száját és sajnos ez sokszor rugdalózásba és végeláthatatlan sírásba csapott át a részéről. Ő nem értette, hogy mit piszkálom ezzel, én pedig nem értettem, hogy miért nem lehet tényleg nagyra nyitni azt a szájat. Ráadásul szegénykém az a fajta, akihez sem hozzáérni, sem hozzá szólni nem lehet ilyenkor, mert akkor még hangosabb és dühösebb lesz, hanem meg kell várni, amíg az összes bánat kijön és magától elcsendesül. Ez néha hosszú időbe tellett. Nem is akarom tudni, mit gondolhattak a szomszédok ilyenkor, hogy mi történik nálunk.

Teltek múltak a napok és egyre nagyobb szenvedés lett ez mindkettőnknek. Azt határozottan éreztem, hogy ez így nem mehet tovább. Újból elemezni kezdtem a helyzetet. A baj az, hogy a gyereknek fogalma sincs, mire gondolok, amikor arra kérem, hogy nyissa nagyra a száját. Ekkor feltűnt, hogy M és K óriási dinó és krokodil rajongó és hogy amúgy egész nap tátott szájjal rohangálnak és wáááá-znak. Mikor felém szalad a kisebbik krokodil, meg említettem neki, hogy “Naaa, este is ekkorára kell nyitni a szádat, mint a krokodil és akkor tudunk majd szopizni!”. Azért, hogy jól megragadjon benne vagy 100x szóba hoztam a krokodilt és a szopizást. Nem tudom mire számítottam egyébként. Láttatok már tátott szájú krokodilt? Aztán azt láttátok-e, hogy hány foga látszik ebben a helyzetben? Igen. Az ötlet bevált. K pontosan olyan nagyra nyitotta a száját, mint ahogy én azt elképzeltem, csakhogy a tátott száj nem elég egy szuper vákuum létrehozására és hiába harapott nagyobbat semmivel nem volt jobb érzés, mint előtte. Szegény gyerek, minden szopi előtt megkérdezte, hogy “Anya, így jó? ÁÁÁÁ” és mutatta, hogy mekkora nagyra tudja nyitni a száját. Hát most már jó volt a szájnyílás, de sajnos még mindig fájt az egész, mert a fogaival tartotta bent a bimbót, ami szépen lassan folyamatosan csúszott ki a szájából, így kb 10 percenként kértem, hogy próbáljuk újra. Nagyon kellemes lehetett úgy elaludnia, hogy mindig piszkáltam, hátha egyszer jól sikerül véletlenül félálomban bekapnia. Nem is csodálom, hogy alkalomadtán megint csak kiborult és mérgesen kiabálta rám, hogy “Buta Anya!” és jött a fél órás bánatmegosztás. Nem mondhatja senki, hogy nem próbáltam meg mindent. A kicsi Szívem még arra is hajlandó volt, hogy megpróbálja a nyelvét is kidugni alul, hogy ne a foga érjen hozzá a bőrömhöz, hanem a nyelve. Ő tényleg, annyira édesen igyekezett, annak ellenére, hogy nem igazán értett egyet ezzel az egész szenvedéssel. Nagyon akarta ő is és én is. Nem jött össze kb soha. Éjjelente többször kezdett kelni. Napközben frusztráltabb lett, mert nem pihente ki magát éjszaka és úgy éreztem, hogy egy ördögi körbe kerültünk.

Elgondolkoztam, hogy vajon hol van az a pont, ahol azt kell mondanom, hogy ennek itt véget kell vetni. Arra gondoltam, hogy tapasztalt anyukák segítségét kérem és csatlakoztam a Tandem szoptatunk anyukás csoporthoz, mert gondoltam, akik odáig eljutottak, azok már tudják meddig lesz ez rossz így terhesség alatt. Tudni akartam, hogy megéri-e a szenvedés. Valószínűleg rosszkor kezdtem el olvasgatni a posztokat, illetve az is valószínű, hogy sikersztorikat kevesebben osztanak meg, mint problémákat, amikre segítséget kérnek, de ezt így nehéz realizálni, amikor benne van az ember a szituációban és nagyon megijedtem. Veszekedés, féltékenység, éjszakai egyszerre vissza altatások, együtt alvási nehézségek… ezt én így nem akarom. Egyre jobban kezdett bennem megfogalmazódni a megoldás. Addig kell elválasztanom, amíg messze van a szülés, hogy addig elfelejtse és ne érezze rossz néven, hogy a kicsinek adok cicit, neki pedig nem. Addig kell elválasztanom, amíg kellemes emlék marad bennünk és nem várom meg, hogy rosszabb legyen. Befele fordultam, és határozottan kijelentettem magamban, hogy el kell őt választanom.

Amit elterveztem, hogy majd addig fog szopizni, ameddig ő akar, el kell engednem, különben a kapcsolatunk is rámehet. Nekem a fájdalom miatt volt kellemetlen, neki pedig a megnyugvás helyett stresszt jelentettem, a folyamatos kéréseimmel. Tehát akkor elválasztunk! Folytatás a III. részben. 😉

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük