Blog Gyerekekkel vagyok Hétköznap

Amikor semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezted: Elválasztás III.

Az első nekifutás tapasztalata azt mondatta velem, hogy ne ugorjunk hasast, mert az fáj, törekedjünk a fejesre, már ha jó a hasonlat. Google jó barátom segítségét kértem, hogy meglássam és tanuljak mások hibáiból, ellessem a jó tippeket. Hogyan lehet ezt jól csinálni? A sok okos cikkel az elméletet magamba szívtam. Sajnos amikor az anyukák igazi alkalmazott gyakorlatait olvastam néha összeszorult a szívem. Már csak az miatt is, amit én átéltem első próbálkozásnál és azért, mert ezeknek a sztoriknak a vége közel sem volt kíméletes. Pontosan tudom, hogy ez mennyire nehéz és azt is tudom, hogy van az az idegállapot és van az az érzelmi hullámvölgy, ami ráveszi az embert a drasztikus lépésekre, így nem szeretnék senki felett pálcát törni, ölelek minden kimerült anyukát… Amit éreztem, hogy nincs egy recept a gyerekekre, ami mindenkire beválik. Saját magamnak kell megtalálni azt a módszert, ami nálunk működhet. Vannak, akik bekenték kellemetlen ízű ételekkel a mellüket, mire elfordult tőlük a gyermek. Vannak, akik a nagyszülőkre hagyták a kicsit és voltak akik apuka segítségét kérték. Voltak, akik a legfontosabb szopival kezdték az elhagyást és voltak, akik azt hagyták utoljára. Voltak, akik csak az esti kelésről szerették volna a kicsit leszoktatni és voltak, akiket a nappali szopi jobban zavart. Annyira különbözőek vagyunk és mind más életből, környezetből keressük ugyan arra megoldást. Miért is gondoljuk azt, hogy, ami másnak bevált, nálunk is befog? Ezt úgy tudom elképzelni, mint hogy valakinek az a jó, ha szépen lassan húzza le a sebtapaszt, van aki annak a híve, hogy rántsuk le. A lényeg az, hogy a bőrünkön mindkét fajta módszer nyomot hagy. Ugyan így az elválasztás is nyomot hagyhat bennünk.

Miután kiolvastam az internetet rájöttem, hogy ez a mi kettőnk ügye és az egész miatti felelősséget is nekem kell vállalnom, magunknak kell megkeresni a helyes utat. Milyen jogon találom ki én egyedül azt, hogy mi legyen? Hiszen eddig is ketten kellettünk hozzá. Olyan, mintha a férjem egyik nap csak bejelentené, hogy elköltözik. Azért jobb lenne, ha előtte legalább megkérdezné, hogy mi a véleményem erről. Akik szoptatnak, azok értik, hogy miért ilyen erős a példa. Egy korszak le fog zárulni és most formáljuk a végén a pontot. A kíméletes elválasztás egyik alap eszközeként is szerepelt a kommunikáció. Beszéld meg vele. Hangzott a mondat. Nos nem tudom, hányan beszéltetek már meg, komolyabb dolgot egy 2 évessel, de azért erre nem számítottam.

Kezdjük el, akkor. Tudni kell, hogy mi hárman összebújva alszunk el már elég régóta egy 90×200 cm-es emeletes ágy alsó fekvőhelyén, aminek mindkét oldalán leesésgátló van. Legbelül K, középen én és a szélén M. Az elején még mikor elaludtak, egy akrobatikus légy láthatatlan és szivárogj ki közülük, hogy ne vegyék észre, saját magam kifejlesztett torna mozdulattal kimásztam, majd felraktam M-t a felső szintre egy újabb szuper technikai malőrrel és kijöttem a szobából önfeledten. Jobb napokon elsőre sikerült a szeánsz, rosszabbakon én is elaludtam és odazsibbadtam közéjük. Később jeleztem az erősebbik felemnek, hogy jöhet és jött transzportálni, hogy ki tudjak én is mászni az ágyból, mikor már nehézkesen ment a dolog (hármas baba miatt). Az első dolgom az volt, hogy M-el megbeszéljem, hogy mennyire király lenne, ha fönt aludna el és így lent, K-val nyugodtan nekikezdhetünk a valaminek, persze ezt nem mondtam M-nek. Itt még nem tudtam mi lesz, de úgy éreztem könnyebb, ha tudok szabadon mozogni. Minden eddigi elvemet feladva megbeszéltem M-el, hogy vihet játékot az ágyába és majd azok vigyáznak rá este, de amúgy ott leszek, csak lent, ahogy eddig. Ezt így ment pár éjszakán keresztül, hogy mindenki beleszokjon az új alvási rendszerbe. K ez idő alatt még szopizva aludt el, nagy szájnyílás, stb, ahogy eddig is.

Egyik reggel mondtam K-nak egy újabb kis összeveszésünk alkalmával, hogy nem jó ez így és ez neki sem jó, mert mindig összeveszünk és én nem szeretek vele veszekedni. Bőszen helyeselt közben. “Nekem nagyon fáj a cicim és valamit ki kell találnunk, hogy meggyógyuljon”. Ez egy pénteki nap reggelén történt és úgy váltunk el az ovinál, hogy megbeszéltük, hogy egész nap gondolkozni fog, hogy milyen megoldás lehet erre kitalálni. Délután hazafelé már megkérdeztem tőle, hogy eszébe jutott-e valami ezzel kapcsolatban. Nem igazán érdekelte őszintén, így nyitva maradt a kérdés. Nyilván persze nekem máson sem járt az eszem. Itthon játék közben kérdezgettem, hogy mi lenne akkor, ha este cici helyett, most ő is választana magának valami játékot mint M és az segítene neki elaludni, mert a cicik fájnak és pihenniük kell. Sorba mutogattam neki az összes kisautót, kockát bármit, de totális teljes érdektelenség volt a reakció. Ott prüttyögött mellettem, mesélte, hogy fennakadt a cica a fán és megmentik a tűzoltók, tehát minden mással foglalkozott, de az én kérdéseimre semmivel nem válaszolt. Itt elgondolkoztam és arra jutottam, hogy akik azt írták, hogy “beszéld meg a gyerekkel, meg fogja érteni”, azok még egy darab gyereket se választottak le, mert a gyerek le se kakilja a fejemet, míg én igyekszem legalább egy másodperc erejéig is a szemkontaktust legalább felvenni vele. Semmi. Na mondom szépek vagyunk. Na mindegy is, igaziból, ha reggelizni hívom őket is hasonló a reakció, aztán végül csak oda ülnek az asztalhoz, így mantráztam tovább. “Ehhez, mit szólnál? vagy legyen ez? Ahh én se tudnék választani, jöjjön mindkettő!!” “Akkor ezek jók lesznek este a cici helyett? Akkor este nem cicivel alszunk majd el jó?” és végtelen variáció mondatok erre az egy mondandómra. Egyszer megszólalt végre: “A tűzoltók, nagyon magasról tudják oltani a tüzet!”. Hmm. Akkor ezt megbeszéltnek tekintem, közöltem vele is…

Este. Kérdezem, hogy akkor hová is tettük a játékokat, amikkel aludni fog, mert a cicik fájnak és pihenni szeretnének. Csodák csodájára emlékezett!!!!! Akkor ott délután, nem válaszolt, de emlékezett és hozta azokat, amiket mutogattam neki. Közbe megkérdezte, hogy bibisek a cicik? Mondtam, hogy igen. Kérdezte, hogy kell rá sebtapasz? Én pedig visszakérdeztem, hogy szeretné-e leragasztani? Természetesen szerette volna. Teljesen egyedül, teljesen nem is a bimbóra, hanem cikk-cakkban a cicire random, de ő leragasztotta őket és puszit is adott rájuk, hogy gyógyuljanak. Mondanom sem kell, hogy a könnyeimmel küszködtem. Volt ilyen eset is az anyukák történetei között, amikor leragasztották a cicit, de azzal nyugtattam magam, hogy itt ezt mi együtt csináltuk és nem a háta mögött ragasztottam le és nem alvásnál érte villámcsapás, hogy itt ma nem lesz cici. Tényleg megéri hozzájuk beszélni! Majd bebújtunk az ágyba. Tisztába voltam vele, hogy most egy új helyzet van, meg kell találnia magának azt az elalvási rituálét, amit majd minden nap alkalmazni fogunk és még lehet, hogy sírás is lesz, bevettem a napi adag magnéziumomat a stresszhelyzetre való tekintettel. Nem bízok semmit a véletlenre, ma nyugodtnak kell maradnom, gondoltam. K imád könyvet nézegetni és hoztunk a játékok mellett (aminek tárháza kibővült egy marék legóval is időközben, de egye fene, ha ez kell, hogy boldogság legyen, akkor ez lesz) 3 különböző mesekönyvet, amit szépen lassan lapozgatott, magyarázott mellé és mesélte a képeket, míg én csöndben feküdtem. A történetet nehezítette egyébként, hogy M az emeleten a saját könyvét kommentálta végig és kérdezgetett, hogy ez meg az, miért van itt és ott. Embert próbáló feladat úgy megcsinálni, úgy reagálni mindenkinek, hogy M se érezze magát kirekesztve, de K is megélhesse az érzéseit, a kellemetlenségeket és ne kérjem meg az egyiket, hogy maradjon csöndbe, míg a másik beszélhet, pedig mennyivel egyszerűbb lett volna. Hogy miért nem hívtam oda az apukát? Mert ez az én ügyem volt, illetve a gyerekek hallani sem akartak arról, hogy apa bent legyen alvásnál. Apa addig jó, amíg elolvassa a három meséjét, aztán szó szerint kitessékelik a szobából és akkor jön a mi kis könyvnézegetésünk még az ágyikóban. Örültem, hogy péntek este van és nem kell másnap korán kelni, így elhúzódhatott az egész elalvás. A lámpaoltást úgy találtuk ki, hogy a gyerekek közül valaki számol és ha azt mondja, hogy most, akkor én leoltom a lámpát és már csak egy pici hangulat világítás ég tovább. Sötét lett. K forgolódott nagyon, nem találta a helyét. Egyszer cicit kért és mutattam neki, hogy nagyon szívesen odaadnám, de bibisek. Akkor adott nekik megint egy-egy puszit és elköszönt tőlük. Lefeküdt, felült, kért inni, hoztam neki inni, M is kért inni, hoztam neki is inni. K beejtette az egyik kishajót az ágy mögé, de az kell neki, vegyem ki, kivettem. M-nek pisilni kell, kiment pisilni. K megint könyvet akart olvasni, én már itt kétszer elaludtam. M elmesélte, hogy hogyan pisilt, K kért takarót, betakartam, aztán sírt, hogy ne takarjam be, kitakartam. M mondta, hogy maradjunk csöndbe most már, mert fáradt. K folyamatosan beszélt, én suttogtam hátha leutánoz, nem utánozott, elment egy mentő, szirénázott, K elmesélte, hogy elment egy mentő és ő is szirénázott. Közben M elaludt ki tudja hogyan. K beszélt és forgott és beszélt, és beszélt és mondta, de hagytam neki. Az egyik pillanatban odabújt, mintha szopizna, megfogta a ciciket és elaludt. Ez volt az első elalvásunk, amikor nem sírt senki és nyugalomban, boldogan zárhattuk le a napot 🙂 Az éjjel viszont még nem ért véget. Folyt. köv. —>IV.

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük