Blog Elválasztás Gyerekekkel vagyok Hétköznap

Amikor semmi nem úgy alakul, ahogy eltervezted: A búcsú

Igaz azt írtam, hogy vége a sztorinak, de az élet átírta. Nincs vége 🙂 Vagyis még nem volt vége akkor.

Ahogy írtam K sokszor sírt, sokszor kelt fel az éjszaka közepén és soha nem kérte, soha meg sem említette a cicit. Minél többet faggattuk, hogyan tudnánk megnyugtatni, annál jobban kiabált. Így elfogadtam, hogy akkor most már biztosan ez mindig így is lesz, így is marad, viszont valahol zavart a tény, hogy a kisfiam szomorú. Valami bántja. Valami miatt zaklatottan ébred esténként. Furdalt a kíváncsiság, hogy mi baja lehet. Éreztem, hogy ez így nincs rendben.

Egyik este, mikor minden a menetrend szerint ment, bebújtunk az ágyba, olvastunk, könyvet nézegettünk sőt már a lámpát is le oltottuk, forgolódni kezdett, ahogy szokott. Éreztem, hogy nagyon fáradt. Egy könyv maradt a kezében, amit a pocakjára rakott már pár perce. Gondoltam elveszem a könyvet, hogy ne zavarja. Már azt hittem elégé el van pilledve, hogy ezt nem fogja észrevenni. Tévedtem. Óriási sírásba tört ki. Végig mentünk a szokásos párbeszéden. “Kérsz inni? – NEEEEM. – Kérsz enni? – NEEEEM. – Megölelhetlek? – NEEEEEM. Menj inneeen!!! – Elmenjek? – NEEE, ne menjél el!!! – Itt maradjak? – Neeeeem itt maradj. Butaa anyaa!” Hasonló semmire jutásokkal teltek a percek, már csak feküdtem mellette és vártam, hogy vége legyen. Nem érhettem hozzá, nem szólhattam hozzá és szinte meg sem mozdulhattam, mert minden, amit tettem az rossz volt és csak még jobban kiabált. Már a férjem is odajött, kérdezte, hogy segíthet-e valamit. Mondtam, hogy szerintem ki kell jönni ennek a sok bánatnak és idővel majd jobb lesz. K meglátta az apját és oda akart menni hozzá. Neki engedte, hogy megölelje, de továbbra is sírt. Kimásztam az ágyból, amire azt hitte el akarok menni, ezért hozzám kérte magát. Végre megölelhettem!!! Elkezdtem kérdezgetni újból, de most másik irányból közelítettem meg, mint azelőtt “Szomorú vagy igaz? – Igeen. – Hiányzik a cici, igaz?” kérdeztem és mintha egy túlfújt lufinak elengedjük a végét és hirtelen elkezd kiáramolni a levegő belőle, amikor ráhibázol és érzed, hogy belül azt gondolja, hogy na vééééégreee kimondtad, óriási “IGEEEEEEN!!!!” volt a válsz. Ebben a pillanatban esett le, hogy el sem tudott szegény köszönni a ciciktől, a szopizástól, nem tudta lezárni magában a történteket, nem mert hozzám bújni, nehogy fájjon, nem tudta, hogy cici nélkül is szeretem-e, nem tudta, hogy szopi nélkül is tudunk-e kapcsolódni. A torkomban egy óriási gombóc alakult ki, ami miatt pár másodpercet várnom kellett, hogy meg tudjak szólalni. “Nekem is nagyon, nagyon hiányzik, hogy szopizzál! – És még tejcsi sincs benne!” sírta tovább a bánatát én pedig együttérzően helyeseltem, hogy “Igen, sajnos ez így van.” Hozzáteszem M az egészet végig aludta az emeletes ágy tetején! Ránéztem a férjemre és annyit mondtam suttogva, hogy akkor most borítsuk ki azt a bilit! Az emeletes ágy mellett van egy szoptatós hintaszék. Le ültem, mert már nem bírtam tovább a karomban tartani a kis szomorú szívemet és az ölembe ültettem K-t, miközben öleltük egymást tovább. Ő zokogott. “Régen anya mindig cicit, adott neked és meg tudtál rajta nyugodni igaz? – Igeeen – Mindig összebújtunk és szerettél nagyon cicizni, ugye? – Igeen – Este is mindig úgy szerettél elaludni, hogy szopizol és anya ott fekszik mellett? – Igeeen – De anyának bibis lett a cicije és nem tudtál többet cicizni, igaz? – Igen, és tejcsi sincs benne. – Igen, és most ezért nagyon szomorú vagy, mert neked még szükséged lenne a szopizásra! – Hát igeeen.” Ahányféleképpen ezt az érzést meg lehet fogalmazni én ott ahol ültünk, a szoptatós székebe, én annyi féleképpen kimondtam helyette és nem csak az ő érzéseit! Elkezdtem neki sorolni a sajátomat is, hogy mérges vagyok a cicikre, mert fájnak, mert nagyon szerettem én is amikor cicizett és nagyon sajnálom, hogy most már nem tud és nekem is nagyon hiányzik, de a jó hír az, hogy ugyan úgy összebújhatunk attól! Megkérdeztem, hogy szeretné-e kipróbálni és szabaddá tettem az egyik mellem. Természetesen igent mondott és odabújt, már csak hüppögve, majd kérte a másikat is. Egy pár percig még ott hintáztunk, majd megkérdeztem, hogy lenne-e kedve bebújni az ágyba és ott folytatni a bújást. Szerencsére volt kedve és 5 percen belül horkolásig aludta magát.

Miután kijöttem a szobából leültem és azonnal elkezdtem azon agyalni, hogy hogyan tudnám benne igazán lezárni ezt a szakaszt és hogyan tudnám megnyugtatni afelől, hogy én még mindig ott vagyok a számára és bármikor jöhet hozzám, amikor csak szeretne. Itt kint Ausztriában elég jellemző, hogy rendeznek egy elválasztós partit a ‘babának’ és úgy, mint egy szülinapi bulinál is, kap ajándékot, van torta és ünnepel a család. Ez egy jelképes alkalom, amikor nagyfiúvá avatódhat. Az éjszaka folyamán egyszer ébredt fel, magánál volt, nem sírt, kért inni vizet, majd visszafeküdt az ágyába és szóvá sem tette, hogy nem fekszek ott vagy, hogy át szeretne jönni hozzám aludni, azonnal visszaaludt és reggelig ott is maradt. Reggel nagy bújással fogadtam és mondtam neki, hogy nagyon hiányzott este, hogy nem aludtunk együtt. Kérdeztem, hogy lenne-e kedve egy búcsúbulit rendezni a cicizésnek. Elkezdtem sorolni, hogy sütnék tortát, aztán szépen elköszönnénk a szopis időszaktól és megünnepelnénk, hogy nagyfiúvá vált. A torta szó kimondása után viszont elveszítettem minden érdeklődését és csak azt tudta mondogatni, hogy nagyon szereti a tortát és a csokisat is, de a tortát főleg, aztán már szaladt is el tőlem a konyhába, abban a reményben, hogy akkor most kezdjük is. Sikerült átdumálni, hogy nem most azonnal terveztem a megvalósítást.

A napunk hasonlóan zajlott mint mindig. Délután haza értünk az oviból, játék, vacsora, fürdés és eljött az altatás ideje. Arra gondoltam, lámpaoltás után, hogy egy picit lehet, hogy ma is kellene gőzt kiengedni. Kérdeztem, hogy lenne-e kedve a ciciknek is jó éjt puszit adni, hogy jót tudjanak aludni. Mondta, hogy igen és úgy csillogott a szeme, hogy még a sötétben is láttam a boldogságot benne. Adott nekik puszit és rájuk tette a fejét. Néztünk egymásra és én csak annyit mondtam neki, hogy “Hiányoztál!” erre zavarba jött, mosolygott és elkezdett hülyéskedni azzal, hogy nem szívta, hanem fújta a ciciket. Mosolyogtam, és csak annyit mondtam neki, hogy “Nagyon szeretlek!” erre abba hagyta és ő is mondta nekem, hogy “Én is nagyon szeretlek Anya!” majd folytatta a hülyéskedés. Tetszett neki, hogy a szája újra hozzáérhet a cicihez, annyira önfeledt volt. Nem szóltam rá, csak mikor már éreztem, hogy a hátam közepéig úszok a nyálban. Mondtam, hogy most már próbáljunk meg aludni. A pólóm megigazítottam és egy az egyben a mellkasomra feküdt és úgy aludt el. Nem volt sírás, nem volt veszekedés, nem volt szomorú, én pedig örültem is, meg mérges is voltam magamra, hogy nem igaz, hogy hamarabb ez nem jutott eszembe.

Attól a naptól kezdve átalussza az éjszakákat vagy ha fel is ébred, kér inni és alszik is tovább. Reggel vidáman kel. Minden este elmondjuk, hogy nagyon szeretjük egymást és minden este elköszönhet a ciciktől, hogy jól aludjanak. Ha szeretné fogja őket, ha szeretné hozzájuk bújik vagy öleli a karomat. Rájött, hogy attól én még ott vagyok neki és nincs egyedül, hogy a szopinak vége. Figyelek arra, hogy a sok ölelgetés, testkontaktus meg legyen és amilyen sokszor csak tudom, elmondom neki, hogy mennyire szeretem őt.

A történet 2 hónap alatt zajlott le körülbelül és a fontosabb számomra is jelentőséggel bíró eseményeket írtam le. Ez a mi történetünk. Nem biztos, hogy másnál is így működne és az sem biztos, hogy jól csináltuk, de együtt csináltuk.

Amit tanultam az elválasztásról a kisfiamtól:

– meg kell tervezni és meg kell vele beszélni a terveinket
– rugalmasnak kell lenni, ha valami nem a terv szerint alakul
– adjunk időt magunknak és neki is, ne egy időponthoz kössük, mindenki más ritmusban éli meg ezt a szakítást
– legyünk türelmesek, ne őt hibáztassuk, ha nem megy úgy, ahogy elterveztük
– az a lényeg, hogy mellette legyünk végig és elfogadjuk az érzéseit és a nem tetszését
– az elválasztás nem más feladata és nem is csak az anya feladata, hanem az ő kettejük ügye, nekik kell lezárni úgy, hogy az valóban le legyen zárva, ketten együtt hozzák meg a döntéseket és tudjon minden lépésről a gyermek is
– egy gyerek nem akkor van elválasztva, amikor már nem szopizik, hanem amikor a lelke elköszönt a szoptatás adta értékektől és a kötődést/kapcsolódást az anyukához másik módszerrel is létre tudja hozni és ennek ő is a tudatában van. Érzi, hogy kezdeményezheti és érzi, amikor a másik fél kezdeményezi a kapcsolódást.

VÉGE, de most tényleg 😉

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük