Gyerekekkel vagyok Szoptatás

A rövid nyelvfék és az anyai megérzések

A szülés történetek után a szopis történetek azok, amelyek leginkább izgalmasak lehetnek mások számára, főleg, ha a küzdelmek és megpróbáltatások után sikerrel zárulnak az események. Eddig két lezárt szopistörténettel rendelkezem és a harmadikat éppen most élem meg. A két fiú és egy szoptatási alapismeretek tanfolyam után nem gondoltam, hogy bármilyen gondom lehetne a szoptatás terén, de a kislányom (és az élet) úgy gondolta, hogy tanít nekem még egy pár dolgot ezzel kapcsolatban és ad a tudás mellé egy kis tapasztalatot is.

A kislányom ugyanis – nevezzük őt a későbbiekben L-nek – rövid nyelvfékkel született. Ez annyit jelentett, hogy a kis nyelvét nem tudta kellően kiölteni ahhoz, hogy az alsó ínyét eltakarja és megfelelően tudjon mellre tapadni, vákumot képezni. Ugyebár ha a baba megfelelően van mellrehelyezve az ajkai és a nyelve segítségével vákumot képezve tartja bent a mellbimbót a szájában. Amennyiben a nyelve nemér ki odáig, nem tudja a vákumot megtartani és kénytelen az ínyét használni, ami fájdalmas az anyukának és nem is hatékony, mert nem tudja a megfelelő helyen ingerelni a mellet ahhoz, hogy a tejleadó reflex beinduljon és folyjon a tej.

A legizgalmasabb az egészben az volt, ahogyan eljutottam odáig, hogy itt valami nincs rendben. Miután L megszületett a mellkasomra rakták, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Bőrkontaktus, aranyóra, minden körülmény adott volt egy tökéletes első szopira. L azonban hiába jutott ell a bimbókhoz, sajnos nem tudta bekapni és csak sírt. Ahhoz képest, amiket átéltem és tanultam, ahhoz képest nagyon nyugtalannak találtam őt és éreztem, hogy valami nincs rendben, ennek nem így kellene történnie. Reggel fél9kor született meg, így az egész napot vele és ébren kellett töltenem. A kórházban többször odajöttek a csecsemősök megkérdezni, hogy minden rendben van-e, de sajnos még este fele is csak azt tudtam mondani, hogy még nem történt meg az első szopi, mert nem tudja elég nagyra nyitni a száját és borzalmasan fáj, amikor próbálkozik. Szóltam is, hogy valaki nézze meg a nyelvét, mert kizárásos alapon arra jutottam, hogy ez lehet az egyetlem gond, ami akadályozhat minket az indulásban. A csecsemős nővér, aki ott volt azt mondta, hogy igen, valóban olyan, mintha nem tudná megfelelően kinyújtani a nyelvét és igen, meg van az esély arra, hogy le van tapadva a kis nyelve, de sajos csak másnap a gyerekorvos mondhatja ki a véglegest, mert az ő kompetenciája. Este összeszorított fogakkal tartottam szájába a mellem és próbáltam a kolosztrumot a szájába facsarni. Mivel erős a tejleadóm, így nem kellett sokat küzdeni ezért, de pihenni sem sokat tudtam, L sokat sírt a türelme kezdett fogyni.

Másnap alig vártam, hogy a gyerekorvos fogadjon minket. Szerencsére az a csecsemős nővérke is ott volt, aki szintén látta a rövid nyelvféket, de ez kevés volt. A gyermekorvos keserédesen felnevetett és azt mondta, hogy nincs itt semmi féle letapadás, hiszen nem szív alakú a baba nyelve. L pont sírt, így a nyelve hátra volt húzódva teljesen, így nem is láthatta jól, de mivel olyan magabiztosnak tűnt, hittem neki. Egy rendes vizsgálat egyébként úgy néz ki, mint utólag megtudtam, hogy a baba nyelve alá benyúlva mindkét hüvelykujjal fel kell azt nyomni a szájpadlásra. Ha ez sikerül, akkor nincs gond, ha nem, akkor 1-4 ig terjedő mértékben beszélünk letapadásról vagy rövid nyelvfékről. A 4eset lehet a legnehezebben észrevenni, az egy egészen pici rövidülés, de gondot még okozhat, így érdemes vele foglalkozni. Visszatérve a történetre, megmagyaráztam magamnak, hogy ezek szerint én vagyok a béna és összesen 38 hónap szoptatás után nem tudok helyesen mellre rakni egy újszülöttet. Csalódottan vonultam vissza a szobámba. 3 nap után haza engedtek. Meg volt az első kaki és elkezdett a súlya újra közeledni a születési súlya felé, így papíron is az szerepelt, hogy minden rendben.

Mivel az első héten kötelező a csípő ultrahang (Ausztria) így kértem is azonnal időpontot a dokihoz. A vizsgálat a baba adatainak felvételével és az aktuális méreteinek a megmérésével kezdődött. Tudtam, hogy L szinte 0-24-ben mellen van és biztos voltam benne, hogy elég anyatejhez jut, azonban a súlya nem tetszett nekem. Sokkal többre számítottam a mértnél, de nem foglalkoztam vele különösebben akkor még, csak elraktároztam ezt a negatív megérzést. Minden egyes szopinál rágtam a szám belülről és csóváltam a fejem, hogy ez nem normális, ennek nem így kellene lennie. Nem hagyott nyugodni a dolog. Egyik délután L a karomban aludt tátott szájjal, elernyedve lógott keze lába. Belenéztem a szájába és megpillantottam, hogy hiszen a nyelve közepe be van húzódva. Mint 2 kis virsli egymás mellett, olyan volt a nyelve. Később mikor ébren volt, beraktam az ujjam a szájába, mert kiváncsi voltam, hogy mit csinál vele. Persze az ínyével harapdálni kezdte az ujjam, hátha beindul a tejleadó reflexem. Ott rám szakadt a felismerés, hogy igazam volt és van is. A pici nem tudja kinyújtani a nyelvét, ezért nem tudott szopizni az aranyórában sem, ezért fáj annyira, mint az állat és ezért nem hízik úgy, ahogy képzeltem, mert nem biztos, hogy elég tejhez jut.

Azonnal kerestem a kórházakat, fül-, orr- gégészetet, gyereksebészeket, kutattam, hogy mi a teendő ilyenkor és hol fogadnának minket azonnal. Nagyon mérges lettem és közben örültem is, hogy a megérzésem nem volt megalapozatlan és jó érzés volt az, hogy már az első perctől kezdve tudtam, hogy valami nincs rendben. Anyukák! Hallgassatok mindig a belső hangra! Mindig! Hosszas beszélgetések és olvasgatás, telefonálgatás után kiválasztottam egy valószínűsíthetően leggyorsabb megoldási utat. A legközelebbi munkanapon elmentem egy kórház fül-, orr-, gégészeti ambulanciáhára, ahova beutaló sem kellett és kivártam a sorom. Sajnálatos módon egy borzalmasan bunkó férfi orvos volt az ügyeletes és közölte, hogy látja a nyelvféket, de nem vágja fel, mert ha hízik a babám, akkor nincs rá ok. Közöltem, hogy fájdalmas számomra a szoptatás és később a beszédfejlődésnél is problémát okozhat. Elmondta megint ugyan azt és hozzá tette, hogy akárhogy is könyörgök, ő aztán biztos, hogy nem fogja felvágni a nyelvét és nem érdekli az se, hogy nekem fáj. Hát gondolom nem kell mondanom, hogy sírva jöttem ki a rendelőből és borzalmasan rosszul éreztem magam. Frissen szülten egy 10 napos babával majdnem egy órát utaztam tömegközlekedésen a kórházig abban a reményben, hogy végre lezárul a fájdalmas szopi, de cserébe még belém is rúgtak. Nagy nehezen sikerült megnyugodnom és átmentem a kórház gyereksebészeti osztályára, hogy hátha ott többet tudnak segíteni. Egy hasonló stílusú hölgy, mint az előző doki, cseppet sem kedvesen közölte, hogy hozzájuk beutaló kell és amúgy is mit képzelek magamról, hogy csak így besétálok… Szépen megköszöntem az információt és eljöttem.

Egy darabig küzdöttem megint a könnyeimmel aztán felszívtam magam és akkor elkezdtem menni beutaló után és felhivtam a gyerekorvost, hogy 5 perc múlva ott vagyok, kaphatok-e beutalót? A világ legjobb fej aszisztensei elintézték nekem a beutalót úgy, hogy a doki meg se nézte, hova mire kérem a papírt, csak mondtam, hogy rövid nyelvfék miatt kell. A gyerekdokitól aztán rohantam egy másik kórház fül-, orr-, gégészeti részlegére, hátha ott több sikerrel járok. Sajnos pont zárás előtt 10 percel értem oda és már nem tudtak felvenni a várakozók listájára, de cserébe másnap 10re kaptam időpontot. Következő nap 3 órát töltöttem a kórházban, mire kész lettünk, de csak a várakozási idő húzódott el.

De mi is történt ott pontosan! A pici rajtam aludt kendőben, amikor beszólítottak minket. Megkértek, hogy fektessem le őt a kijelölt helyre. L aludt végig. Becsomagolták egy pólyába, hogy ne kapálózzon később és beöltöztek mintha egy komoly beavatkozásra mosakodnának be. Vettek elő steril ollót, kesztyűt, maszkot, sapkát. Sajnos ennél a pontnál megkértek, hogy üljek le tisztes távolságban, hogy ne kapjak pánikrohamot, ha elkezd sírni L. Nagyon kíváncsi lettem volna pedig a műveletre. Kb. 10 másodpercig tartott az egész vágás és mire visszakaptam a babát aludt tovább, így fel kellett ébresztenem, hogy próba szopit tudjunk csinálni. Azt az információt kaptam, hogy a rövid nyelvfék gyakran jár arc izom feszességgel is, ezért érdemes lenne találkoznunk egy Dévényessel vagy egy oszteopatával. Fel is hívtam a hozzánk legközelebbi Dévényes hölgyet, aki csak nagyon sokára tudott volna elvállalni minket, ezért mondott pár tippet arra, hogy hogyan tudok segíteni a kiscsajon ha egyáltalán szükséges. A pici szájában az ínye mellett kellett körkörös mozdulatokkal végig pásztáznom egy steril kesztyűben vagy egy tiszta textil pelussal az ujjamon, majd kívükről úgyszint, mint egy arcmasszázs során. Nem tudom, hogy mi segített jobban, a felvágás vagy a körözés, de egész ügyes lett mostanra. A szopi már nem jár fájdalommal és nem kell két ember a mellrehelyezésnél sem. Éljen, éljen!

Szóval a tanulság, hogy mindig hallgass a megérzéseidre! Mindig!

Itt szeretném megköszönni a segítséget azoknak, akik sajátjuknak érezték a gondunkat és üzenetben, telefonon támogattak és tartották a lelket bennem! ❤

You may also like...

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük